A plazma-eljárással hasonló a helyzet. Az egyetlen kommunális szilárd hulladékot kereskedelmi léptékben kezelő rendszer a Japán Utashanaiban működő üzem gazdaságilag veszteséges az ígéretek ellenére is.
A Columbia Egyetem Los Angeles városának megbízásából 14 különböző új termikus eljárás költségét vetette össze. Ezek közül a valóban működő rendszereknél azt találták, hogy egy tonna hulladék kezelésének költsége (beleértve a telepítés, üzemeletetés stb. költségeit) lényegesen magasabbak, mint a hagyományos égetésé, vagy például az anaerob rothasztásé (Theodore S.P. 2007).
Összegezve a fentieket látható, hogy az új termikus technológiák bekerülési és üzemeltetési költségeiket tekintve összességében nem kedvezőbbek a hulladékégetőknél. Hazai tapasztalatok egyelőre nincsenek, mert bár több ilyen üzem áll engedélyezés alatt az eddig üzemelők igen kicsik és elsősorban veszélyes hulladékot égetnek.
Fontos kérdés a hulladékégetők és az új termikus technológiák munkahelyteremtő képessége is. Noha az új technológiákra vonatkozóan nincsenek részletes adataink, a foglalkoztatottság lényegesen nem tér el a hagyományos égetőkétől. Mindkettő alapvetően tőke és nem munkaerő-igényes ágazat. A Sajóbábonyba tervezett pirolízis üzem 40 ezer tonnás kapacitás mellett például mindösszesen 30-40 munkahelyet teremtett volna. Az új termikus technológiákat e tekintetben nem elsősorban az égetéssel, hanem a hulladék újrahasznosítással érdemes összehasonlítani. A különböző adatok szerint a hulladék hasznosítása átlagosan tízszer annyi munkahelyet teremt, mint a hulladékégetés vagy lerakás. Száz új munkahely az újrahasznosító iparban pedig összesen 13 munkahelyet szüntet meg az egyéb szektorokban (hulladékgazdálkodás, fakitermelés, stb.) (Addressing 2004). A hasznosító ipar jelentőségét jól mutatja az a szám, hogy az USÁ-ban ebben az iparágban már 1,1 millió ember dolgozik, ami összemérhető az autóiparban foglalkoztatottak számával. Nyilvánvaló, hogy az égetés ekkora nagyságú munkaerő foglalkoztatására soha nem lesz képes. (D. Ciplet 2009)
